Ifjúsági rovat – Júliusi szám

A júliusi rovat ismét egy színes, gazdag rovat. A személyes bizonyságtevés mellett, két konferenciáról is beszámolnak: Székelyföldi Regionális Konferencia, Regionális Baptista Ifjúsági Konferencia – Nagyvárad, Rogériusz.

Beszámoló – Rogériuszi Regionális Konferencia

Az Istenre való hangolódás céljával gyűlt össze több száz fiatal Április utolsó hétvégéjén a nagyváradi Rogériusz imaházban.

Több kérdés is feltevődött bennem a konferencia témájával kapcsolatban, mielőtt jelentkeztem volna, és ezek a kérdések folyamatosan megválaszolódtak az igehirdetések során. Mi is az Istenre való hangolódás, és hogy állok én ezzel? Egy eufórikus érzés, egy folyamat, egy állapot, életvitel? Talán ez mind. Volt egy videó, amely a Konferencia témáját próbálta szemléltetni. Egy rádió, amelyen különböző adásokat keresgetünk. Lehet az a pénz, siker, testi vágyak, szórakozás, élvezetek hajhászása, vagy épp a Lélek gyümölcsei: szeretet, öröm,  békesség, szívesség, jóság, szelídség,  hűség és mértékletesség. A kérdés nekem szegeződött, és talán neked is, aki ezt most olvasod: Te melyik adást fogod? Még mindig keresgetsz? Mi a célod? Istenre vagy hangolva?

Három éve tanulok Debrecenben, de Biharon nőttem fel, ahol gyermekkoromban ismertem meg Istent. Az önállóság kezdetén meg kellett tanulnom magamtól hangolódni a dolgokra. Újat kellett építeni. Amikor kikerül a fiatal a család és a gyülekezete védő burkából, talán nem is tudja, milyen élethelyzetekkel kerülhet szembe a világban, s csak azután kezdi ezeket jobban értékelni, hogy meglátja, milyen rossz nélkülük.

Láttam fiatalokat, akik teljesen ki voltak már égve a kapcsolatfüggőségüktől, és káros szenvedélyektől szenvedtek. És mindezek a szemem láttára, és fülem hallatára történtek. Sokszor megálltam, és töprengtem azon, hogyan segíthetnék rajtuk, de még nagyobb hálára is fakasztott az, hogy megláttam Isten mitől óvott meg engem. Istenre való hangolódás nélkül az eredmény sikertelen, ők pedig egészen a Világra hangolódtak. Nem tartottam véletlennek azt, hogy épp közéjük helyezett Isten, ezért próbáltam inkább tűrni, és vártam az alkalmat, amikor szólnom kell, cselekednem kell, vagy éppen „némán” is, de  bizonyság lehet az életem.

Nehéz volt csendességet tartani egy ilyen nyomasztó környezetben, ahol mindennek ki voltam téve. Állandóan törtem a fejem valamin, vagy épp a tévé, a rádió ment körülöttem, mert nem akartam hallgatni a káromkodásaikat, azt, hogy épp mit tesznek. Korán keltem és általában későn értem haza. Kezdtem nem szeretni a csendet, mert rám nehezedett. Egyre jobban vágytam haza, ahogy teltek az évek, annak ellenére, hogy Debrecenben is megtaláltam a közösségem a fiatalok, és a testvérek között, akiknek sokat köszönhetek.

Azért is vártam ezt a konferenciát, hogy végre kiszabaduljak a nyomás alól, és azért imádkoztam, bárcsak ne lenne semmi, ami elvenné most a figyelmemet Istenről. Se ember, se körülmény, se hangulat, se a gondolataim. Szükségem volt az Isten jelenlétére, hogy megálljak az Isten szentségében, hogy mindent letegyek, hogy megüresítsem magam, bár tudtam, hogy ez nem lesz könnyű.

A Sátán kint van a terepen és komolyan harcol ellenünk, elveszi az időnket, a szemünk elé helyezi a sikertelenségeinket, bebizonyítja, hogy senkink sincs, aki támogatna minket, egyedül vagyunk, és azt is megmutatja, mennyi korlátunk van, ami miatt nem teljesedhetünk ki. Megláttatja velünk a gyülekezetünk hiányosságait, hogy semmi nem működik, úgy, ahogy kellene, mintha Isten elhagyott volna minket.

Bevallom, sokszor hatalmába kerített engem is ezekkel a negatív érzésekkel és sikerült lehangolnia., bár tudtam, hogy nincs ez így jól, ezért nem engedtem el magam, azt kértem Istentől: „Őrízd meg lelkemet és szabadíts meg engem, ne szégyenüljek meg, hogy benned bíztam.” (Zsolt. 25, 20).

A konferencia plusz töltetet adott nekem. Hangolta a szívemet az énekek által, az igehirdetések pedig üzenetre, célra, megtérésre és szolgálatra indítottak. A hangolódás első lépése, ha megértjük a fontosságát annak, hogy úgy lehetünk erősek, ha Isten igéje nem csak a fülünkön megy be, hanem egyenesen a szívünkig tud hatolni. Amihez szükség van alázatra és rendszerességre is, mert Isten azokhoz szól, akik időt szánnak rá, hogy meghallják az Ő hangját. Ha futásban vagyunk, esélyt sem adunk Istennek, hogy megszólíthasson minket. Ekkor magamra ismertem. Vártam, hogy szóljon Isten, csak épp a feltételeit nem teremtettem meg hozzá, és azt hittem Ő az, akinek már nincs mondanivalója felém. Ledöbbentett az a tény, hogy sokan vagyunk, akik Isten házában nőttünk fel, de nem ismerjük Isten hangját. Vajon én ismerem? A válasz, a szívem állapota.

A másik fontos üzenet számomra az volt, hogy megértsem, nem csak az első nyer, hanem az is, aki célba ér. A fiatalok többsége, de úgy hiszem, nem csak mi, folyton megfelelni akarunk. Elsők akarunk lenni, jobbak másoknál, „hívőbbek”, ha létezik ez a szó. Elsők a gyülekezetben, hogy mindenki lássa, mennyi mindent teszünk. Különbek annál, aki mellettünk ül, vagy aki a hátsó padban megbújik.  Pedig Isten nem ez alapján ítél. Mi talán sokkal szigorúbbak vagyunk magunkhoz is, de főleg másokhoz. Isten azt akarja, hogy mind célba érjünk, de a pályánk nem egyforma. Mindenkinek a sajátját kell megtalálni, és a verseny feltételeihez képest kell küzdenie.

Személyes életemre értelmezve, ahhoz, hogy célba érjek, egy reális célt kell követnem, de először is el kell indulnom, és nem szabad meghátrálnom, vagy máshoz hasonlítanom magam. Az egykori emberek ma is élő hitét kell tovább vinnem, nem pedig a ma élő emberek holt hitét. Különben célt fogok téveszteni. Nem vallásos életet kell élni, hanem hívő életet, amelynek alapfeltétele, hogy az életemet nem a dogmák, hanem az Isten iránti engedelmességem határozza meg. Nem a teljesítmény, hanem a cél a fontos.

Kisgyermekként, hívő családdal mögöttünk megtanultuk a rendet, hogy mit szabad és mit nem szabad. De ne az engedetlenségem következményeitől való félelem miatt legyek hívő, csak azért, mert nem akarok a Pokolba jutni (ki akar?!). Az engedelmességem abban lesz nyilvánvaló, ha szolgálatba állok. Önként, szeretetből. Ki az, aki szereti a barátait, de megtartja magának azt a jót, amiről ő már tudomást szerzett? Cselekedetek nélkül, a hitünk halott. Pedig sokszor hallgattam én is, vagy nem mondtam eleget, mert azt láttam, hogy nem találok halló fülekre, hogy nincsenek számukra elfogadható ész érveim. Nem lehet győzködéssel, csak hit által, meggyőződéssel tenni.

„Ki akar Istennek szolgálni?”- hangzott el a kérdés a konferencia utolsó napján. „Uram, erre a kérdésre nem lehet máshogy, csak igennel válaszolni, különben mit keresnék itt?!”, és jöttem a hiányosságaimmal, a szolgálatban ért kudarcokkal, de reménységgel.  Az egyik legszebb vallomást találtam meg a konferencia közkedvelt énekében: „Azért élek Uram, hogy imádjalak, és mindenkor, mindenért Téged áldjalak. Neked őrzöm a szívem, hogy oltárodra tehessem. Az a vágyam, az a célom, hogy az imádód lehessek, és gyönyörködj életemben. Mindent megtegyek, amit kérsz tőlem, és örömet szerezzek neked.”

Valahányszor elénekeltük ezt az éneket, még súlyosabbá vált számomra a szavakat újra és újra kimondani. Nem lehet csak valamit könnyelműen elénekelni, komoly odaszánást, lemondást, és szolgálatot vállaltunk azzal, ha egyet is értettünk az ének szövegével. Bocsánatot kértem Istentől, amiért nem tudott mindig gyönyörködni bennem, amikor önző voltam, és saját célokat kerestem, amikor kemény volt a szívem, és nem tudtam csendben maradni.

Az Istenre hangolódás több mint egy érzés, több mint hangulat, ami elfog egy ének alatt. Számomra egy állandó és közvetlen kapcsolatot jelent Istennel. Az életvitelemet, ami nem vasárnapi hívőséget jelent, hanem azt határozza meg, hogy mit, miért és hogyan teszek a hétköznapokban. Ahol Isten irányítja a lépéseimet, amikor Ő a lételemem. Amikor úgy teszek meg valamit, hogy tudom, Isten aláírná, hitelesíteni tudná., egyet értene vele. És erre folyton törekedni kell, ez nem jön össze csak úgy magától.

Elő kell venni a beporosodott hangszereket, le kell porolni őket, és újra fel kell hangolni, hogy segítse az összhangot. Hogy jót és jól szóljunk, amire rendeltettünk is. Az Istenre hangolódott embernek békessége van, örül, szolgálatkész, van életkedve, és életcélja, nem önző, reménysége van a holnap felől, alázatos, kedves. Ezt az életet céloztam meg magamnak én is.

A konferencia Aranymondata kívánom, hogy legyen mindannyiunk személyes vágya és törekvése egyaránt: „Útjaidat, Uram, ismertesd meg velem, ösvényeidre taníts meg engem!” Zsolt. 25,4.

Balogh Szilvia, Bihar


 

Ne add fel a harcot! – Székelyföldi Regionális Konferencia

„Erősödjetek meg az Úrban és az Ő hatalmas erejében!” Az Efézus 6:10 volt a Székelyföldi Regionális Konferencia mottója, ami aktuális és értékes üzenet volt a székely és nem székely fiatal számára is, május 10-12. között, Marosvásárhelyen. Csodálatos, élménydús és nagyon érdekes hétvége volt.

Péntek este megfogalmazódott egy kérdés: harcban vagy? A Ne add fel a harcot! felszólítás csak arra a fiatalra érvényes, aki már felvette a harcot az Ördöggel szemben.

Szabó László testvér tartott előadást, Szemben az ördög mesterkedéseivel címmel (2 Kor. 2:11, Ef. 6:12). Szó volt a  Sátánról, a módszereiről és kaptunk pár hasznos tanácsot hogy hogyan álljunk neki ellen.

Szombaton a délelőtti előadást Veress Efraim testvér tartotta, Védd magad! címmel. Ha a Sátán megtámad minket, fontos hogy felvegyük az összes fegyverünket, amit Isten adott és bátran harcoljunk, mert Isten hátul van és véd.

Fórumbeszélgetésen a következő kérdésekre kaptunk választ: Mi a különbség a keresztény és a világi ember harca között? Mennyire kell részt vegyen a hívő ember a világi harcban? Mennyire kell harcias legyen a hívő ember? Mennyire kell kiismerni az ellenséget?

A szeminárium alatt is bátorítást kaptam Istentől, hogy bízzak benne, mert gondja van rám, vezet és erőt ad.

Szombat este evangélizációs alkalom volt, Budai Lajos hirdette az igét, az 1 Timóteus 6:11-12 alapján, Melyik oldalon harcolsz? címmel. Fontos tudnunk, hogy melyik oldalon vagyunk: a  Sátán, vagy az Isten oldalán? Hálás a szívem azokért a fiatalokért, akik átadták életüket Istennek azon az estén.

Vasárnap délelőtt az Istentisztelet alkalmával Borzási Pál testvér szolgált az Efézus 6:10-20 alapján, Harc az ellenség térfelén címmel. Kiemelte, hogy hiába vannak fegyvereink, hiába ismerem az ellenséget, mert ha nem vagyok éber, elveszek. Igazi ébrenlétet  imádkozás által nyerünk.  Imádkozzunk és harcoljunk az ellenség térfelén, mert az Úr már készíti az utat.

Mindegyik előadás élő és ható volt, sok és mély üzenettel ami komolyan elgondolkodtatott és megvizsgálta életem minden területét, változtatásra késztetve. Egy üzenet ami még megfogott: saját erőmből nem vagyosk képes kitartani, ez csak Jézus Krisztussal lehetséges.

Nagyon hálás vagyok Istennek a konferenciáért. Sok tanácsot kaptam, amit felhasználhatok a mindennapi harcaimban. Aktuális volt a téma, mert nap mint nap olyan helyzetekbe kerülök, ahol van lehetőségem alkalmazni amit tanultam. Jó volt megújúlni, új döntéseket hozni, elhatározni hogy kitartok és harcolok.

Segítsen az Úr mindannyiunkat, hogy amit hazavittünk a szívünkben, azt ne elfelejtsük, hanem tudjunk belőle táplálkozni és erőt kapni a Sátán elleni harcban, Isten oldalán.

Kádár Ibolya, Marosvásárhely


 

Bizonyságtevés

Horváth Krisztinának hívnak, 23 éves vagyok. Hívő szülők gyermekeként nőttem fel a gyülekezetben, jártam bibliaórákra, ifjúságira. A vasárnapok már megszokássá váltak a délelőtti és a délutáni istentiszteletekkel. Sosem volt kétségem afelől, hogy Isten létezik sőt azt is jól tudtam, hogy ha nem fogadom Őt el személyes megváltómként, elkárhozok és a pokolba jutok, de úgy gondoltam, hogy van még időm ezt megtenni.

Másokban mindig több hibát és több bűnt láttam, mint magamban, ezért mindig másokra figyeltem, hogy ki tér meg s nem magammal foglalkoztam. Féltem attól, hogy a pokolba kerülök, de mégsem döntöttem az Úr mellett. Túl büszke voltam magamra, másokkal szemben pedig túl kritikus. Az ördög azzal áltatott, hogy különb vagyok azoknál, akik az imaházban bevannak merítkezve, és ahogy én élek az pont jó, nem kell változnom.

Mostmár tudom azt, hogy “arany középutat” választottam, ami semmivel sem jobb a  széles útnál. Iskolában próbáltam megfeleni a barátoknak, mindenki tudta rólam hogy baptista vagyok, de sajnos ez nekik ugyanannyit jelentett, mint  bármelyik vallásnak a neve, mert az életem nem különbözött semmiben az ő életüktől.

Ez így ment tavaly év szeptemberéig, amíg az Úr választás elé helyezett, hogy vagy Őt követem, vagy elkárhozok, mert tovább nem folytathatom ezt a számomra kényelmes életet. Válaszoltam Neki és döntöttem mellette. Akkor kaptam egy  igeverset, a Zsoltárok könyve 31:22-23 verseit. Miután elolvastam tudtam, hogy hazám a Menyország és, hogy helyem van ott. Azóta is érzem az Úr őrző kegyelmét, minden lépésemet óvja és vezeti.

Az Ő kegyelméből merítkezhettem be a többi fehérruhás társammal. Örülök, hogy ezáltal mindenki megtudhatta, hogy az Úr gyermeke vagyok. Hála az Úrnak mindezért!

Horváth Krisztina, Nagyvárad