Krisztus után szabadon

Úgy gondolom, hogy minden élettörténet más. Mindenik egyedi és a maga nemében különleges. Ezért az Isten is személyreszabottan működik, személyreszabottan szól.

Az elmúlt éveimben ezt tapasztalom. Egy mély kapcsolat, magával a Mindenhatóval. Amelyben van dinamizmus, van mozgás. Van amikor távol érzem, van amikor nagyon közel. De mindig ott van. Mindig ott volt, és mindig ott lesz.

Nem mindig voltam ebben ennyire biztos. Hogy Ő mindig ott lesz. Nem voltam biztos a megtérésemben sem. Abban sem, hogy valamit tényleg ingyen kapunk. És ez örökre felforgatja az életünket.

Nekem a kereszténység valami nagyon furcsa, és nagyon görcsös megfelelési kényszerrel kezdődött. Megmagyarázhatnám ezt sokféleképpen. De nem teszem. Hibáztathatnám magam, a körülményeimet, az embereket, de ezt sem fogom tenni. Azért mert ez akkor így volt jól. És akkor ez kellett nekem. Mindig is lázadozó voltam, mindig is tettem fel kérdéseket. Egy adott ponton viszont valahogy nagyon mélyen belém ékelődött az, hogy Jézus a válasz. Ekkor már elfelejtettem, hogy mi is valójában a kérdés. Hogyha Jézus a válasz, akkor nem kellenek kérdések. Hogyha van egy bejárt út, hogyha van egy jól kitaposott ösvény, akkor nem kell többet keresgélni. Csak tenni a dolgomat, cselekedni, hirdetni, menni, résztvenni. Ez a bejárt út. Az, ami látszik, ami nyilvánvaló. És ami nem annyira az, arra nem kell keresni a választ, majd megtudom az örökkévalóságban. Felszínes keresztény lettem. Olyan, aki teszi a dolgát, kivülről nagyon lelkes, nagyon elszánt, szép szavakkal tud imádkozni, közben belül üres, egyoldalú, frusztrált, szorongó. Folyton úgy éreztem, hogy ha nem teszek eleget a parancsolatoknak, az előírásoknak, akkor nem leszek elég jó, akkor el fogom veszíteni az üdvösségemet. Ezek a gondolatok, egy tini útkeresésével párosulva óriási feszültségeket okoztak számomra. Persze csak belül. Kifele a legjobb arcomat igyekeztem mutatni. Istennek is meg akartam felelni. Igazából az egyoldalú istenképemnek. Annak az istenképnek, aki elvárja, hogy folyton olvasd a Bibliát, hogy folyton imádkozz, még akkor is, amikor nincs mit mondani, hogy folyton legyél hálás, hogy folyton evangélizálj, hogy tégy bizonyságot, hogy valld meg minden bűnödet, hogy rendezd minden kapcsolatodat, hogy szeress mindenkit, hogy fogadj el mindent úgy, ahogy van, hogy ne tegyél fel kérdéseket. Persze ezek önmagukban rendben vannak, a kellő meggyőződéssel, szívből, igazán. Nekem ez felszín volt. Egy olyan instant valami, ami rosszabb egy kávéautomatánál. Én böjtölök, én imádlak, én olvasom mindennap az igédet, cserébe te áldj meg, cserébe te hallgass meg, cserébe te bocsáss meg. És mi van, ha nem történnek meg ezek? Mi van ha Isten nem válaszol? Mi van ha nem jön az áldás? Legalábbis úgy, ahogy én elképzeltem.

Kontroll alatt kell tartani mindent. Még az Istent is. Sokáig így éltem. Mert akkor nem történhet baj. Akkor minden a sínen van, nem zökkenhet ki. Ha megtartom a jól bevett gyakorlatokat, eleget teszek minden parancsnak, akkor nem történhet baj.

Talán egy nagyobb csalódás vezetett oda, hogy újra kezdjek kérdéseket feltenni. Mert nem volt minden annyira nyilvánvaló. Nem tudtam a felszínen maradni. Ezen a ponton nem lehetett. Ekkor távol kerültem mindattól, amiben azt hittem, hogy olyan mélyen hiszek. Csalódtam a rendszerben, aminek úgy éreztem részese vagyok, és amit Istennel egyenlőnek tituláltam.  Persze a szorongás, és a bűn büntetésétől való félelem, az, hogy nem teszek eleget még mindig ott volt, de inkább hagytam, hogy ott legyen, hogy mardosson. Hosszabb hónapokon át lebegett előttem a kérdés: Létezik-e az az Isten, akiben annyira hittem? Igaz, az amit magáról mond? Miért teremtette az embert? Miért teremtett engem? Nem csak ópium az egész? Nem csak hazugság? Nagyon sokat örlődtem ezen. Aztán, mivel nem jött egyértelmű válasz, feladtam a keresést. Elkezdtem feszegetni a határaimat, kisebb, nagyobb kitérőket tenni, hogy megmutassam, hogy van élet a gyülin túl is. És volt. És én ugyanúgy maradtam a kérdéseimmel. Elfojtani, talán ez segít majd. Nem agyalni sokat rajta. Ebben az élethelyzetemben Isten mégis ott volt. Barátokon, történéseken keresztül. Aztán egyik este, amikor nem tudtam aludni, bezárkóztam a fürdőnkbe, mivel csak ott lehettem egyedül, és elmondtam, a lelkem elordította Neki, hogy haragszom rá, hogy becsapott, hogy nem tartja be a szavát, hogy ő is elítél, és azt is, hogy én nem tudok megfelelni, hogy nem tudok elég jó lenni, hogy én csak ember vagyok, és nem tudok több lenni ennél.

Ekkor kezdődött el valami az életemben. Olyan igazi újjászületés. Az Isten Lelke. Megmagyarázhatatlanul. És a békesség, hogy nem baj, hogy minden rendben van. Eddigi vallásosságom, hamis képzeteim, súlyos teherként hulltak le. Nem baj. Lehetek én. Lehetek gyenge. Félhetek. Lázadozhatok. Ordíthatok. Lehetek ember. Nem is tudnék más lenni. Evangélium, az opciók nyitottsága. A tudat, hogy van üdvösségem. A tudat, hogy Isten nem egyoldalú, hogy Isten nem ítél el, hogy lehet élő, igazi kapcsolatom vele. A tudat, hogy vannak más juhai, rajtunk kivül. A tudat, hogy nem a vallás ad örök életet. A tudat, hogy nem kell félni a kontrollvesztéstől. Hogy Jézus valóban válasz, a legnagyobb kérdésemre. Megváltva. Krisztus után szabadon. Szabadon a görcsös imádástól, szabadon a bűntől való félelemtől.

És ha őszinte vagyok, nem bánom a kitérőket sem, nem bánom a felszínes életemet sem, mert leckék voltak. Mert segítettek, mert tanítottak, és az elkövetkezők is tanítani fognak. Nem félek tőlük. Hiszek a Lélek munkájában, hiszek abban, hogy Krisztus ha valakit megszabadít, az valóban szabad lesz. Még a vallásosságtól is. Az ítélkezéstől is.

Isten történik körülöttünk, bennünk. Isten élet. Isten dinamizmus. Isten megérhetetlen és megmagyarázhatatlan. Isten ezer és ezer arcú. Isten szeretet. Nem vallás. Nem liturgia. De, nem ópium. Nem hazugság. Nem dajkamese. Tudom, mert tapasztaltam.

 

Rusu Szidónia (Kolozsvár)

hq_vh1fswhk-tamara-menzi